Terror – klausztrofób rettegés a jég szorításában

1845. Két hajó indul útnak, hogy megtalálják az észak-nyugati átjárót: a Terror és az Erebus. A fedélzeten kipróbált tisztek és matrózok teljesítik a kőkemény szolgálatot. Sir Jonathan Franklin, az expedíció vezetője minden korábbinál biztosabb abban, hogy elérik céljukat és egy rövidebb, gyorsabb útvonalat találnak az ázsiai partokhoz. Útjuk azonban nem várt kihívásokat és borzalmakat rejt. A kérdés, hogy képesek lesznek-e megbírkózni velük vagy összeroppannak a jég és egy különös szörnyeteg nyomása alatt?

Dan Simmons neve közel tucatnyi, magyarul is kiadott regény borítóján virít, változatosabbnál-változatosabb műfajú kötetek hirdetik íróságát. A paletta a science fictiontől egészen a horrorig terjed, de könyveiben éppúgy találkozhatunk mitológiai elemekkel, mint történelmi tényekkel. Munkásságát számtalan díjjal jutalmazták már, többek között Hugo-, World Fantasy vagy éppen Locus-díjjal. A Terror a történelmi kalandregények zsánerét erősíti, misztikummal fűszerezve.

Fülszöveg:

Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége.
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

---

” Innentől fogva még a viharedzett bálnavadászok számára is elérhetetlenek leszünk. Ami a rettenthetetlen expedíciónkon túli világot illeti, ahogy Hamlet mondta: A többi néma csend. “

---

A Terror régóta várakozott olvasásra a polcomon. Éreztem, meg kell találni a megfelelő időpontot az olvasáshoz: legyen meg a közös hang, legyen meg a hangulat és nem utolsó sorban, legyen meg az idő is, amit rászánhatok, hiszen egy hétszázhúsz oldalas könyvről beszélünk, ami ráadásul a szokásosnál nagyobb alapú is. Végül egy hidegebb januári napon kezdtem meg a közös utazást Sir John Franklinnel, és egyáltalán nem bántam, hogy a szobám melegéből merülhettem el a fagyos északi expedícióban. Tartottam ettől a könyvtől. Nem csak a pár sorral korábban taglalt méretei miatt, de hiányos és esetlen földrajzi ismereteim sem taszigáltak épp abba az irányba, hogy: igen, te ezt a könyvet nagyon fogod élvezni. Valamiért mégis megvettem 2019 januárjában, így hát nem volt tovább mire várni.
Vitorlákat bonts, gőzgépet felfűteni, irány a jégmező, keressük meg azt az átokverte átjárót végre.

A még csak elméletben létező észak-nyugati átjáró sok gondot okozott a kalandvágyó lelkeknek és a kereskedőknek egyaránt, már egészen a 16. századtól próbálták megtalálni, majd amikor William Baffin, kudarcai után kijelentette, hogy nincs semmiféle átjáró, két teljes évszázadig senki, még csak meg sem próbálta újra felkutatni. Kereskedelmi jelentősége tagadhatatlan, nélküle csak őrületesen hosszú kerülővel lehetett eljutni Anglia partjaitól Ázsiához.

Sir John Franklin nem inog meg könnyen, ez ugyan lehetne pozitív személyiségjegy, de nála épp az ellenkezője, mert nem csak az őt oktalanul hátráltató kommentárok potyognak le az egyenruhájáról, de sajnos az észérvek sem hatnak rá. Így amikor választás előtt áll, hogy folytassa-e az útját, vagy fújjon visszavonulót, faltörő kosként erőszakolja előre az Erebust és a Terrort, mígnem kelepcébe kerül, ahonnan aztán se előre, se hátra. Mindkét hajó a jég fogságában rostokol, ráadásként meg is rongálódtak, a vezérhajó Erebus szenvedett nagyobb károkat. És miközben a legénység küzd a folyamatos, bőr alá kúszó hideggel, az éhséggel és a sötétséggel, ráadásként a nyakukba szakad egy rejtélyes szörny is. A hatalmas, fehér lény, ami semiképp sem lehet jegesmedve, lévén, sokkal nagyobb és mintha nem éhségből, hanem vérszomjból vadászná sorra az embereket. Még rémisztőbb ellenséggé válik attól, hogy nem tudjuk, mivel állunk szemben. Véletlenszerűen és kegyelem nélkül öl. Bárhol és bármikor megjelenhet, a vele való találkozást pedig csak néhányan élik túl, abban sincs sok köszönet. Fegyver nem fogja, attól pedig okosabb, hogy belesétáljon a neki felállított csapdákba. Kezdetét veszi a halálos tánc legénység és a bűzös lehelletű, megfoghatatlan óriás között.

Mindig is szerettem azokat a történeteket, ahol egy kisebb, zárt közeg körül épül a cselekmény. A két, mozdulatlan hajó atmoszférája elképesztően klausztrofób: mint két sziget, ahol csak a távozás lehetőségének illúziója létezik, valójában hiába veszi őket körül bármi is, a hajó nélkül jó eséllyel halálra vannak ítélve. Gyalogszerrel megmenekülni szinte biztosan öngyilkos vállalkozás, mentőcsónakokat maguk után vonszolni ugyanez pepitában. Fokozatosan megismerkedünk a legénység tagjaival, a nézőpont fejezetről-fejezetre változik, újabb és újabb karakterek kerülnek fókuszba, hogy aztán lelépjenek a regény színpadáról. A Terrorról nehéz úgy mesélni, hogy ne áruljak el semmit, bár talán azt már előzetesen is lehet sejteni, hogy ez a könyv nem fog kesztyűs kézzel bánni se a szereplőivel, se az olvasójával.

---

“A hidegség felkúszott a nadrágjukon és a többi ruhájuk régetein át a térdükig, majd a csontjaikba, és fel a kesztyűjükön át a tenyerükbe és az ujjaikba, mint egy néma hívás a halottak megfagyott pokolbéli bugyraiból messze odalent.”

---

A Terror története lassan indul, eleinte inkább csak hömpölyög, majd szép lassan, fokozatosan szélesedik a tudásunk. A földrajzi részek sem voltak vészesen érthetetlenek számomra, a karakterek közül pedig sok kedvencem volt. Franklin azonban nem tartozott közéjük. Tipikusan gyűlölnivaló karakter, akinél a kitartás önhittséggel és felelőtlenséggel párosul. Hiába tesz úgy, mintha adna mások véleményére, valójában mindvégig a dicsőség és a grandiózus kalandtörténetek lebegnek a szeme előtt, amit majd a finom, úri társaságokban mesélhet el, mihelyt hazaérkezik Britanniába. Már, ha hazaérkezik. És ha már megemlítettem az ő karakterét, ne menjünk el Hickey mellett sem, akit bárhol és bármikor képes lennék arcontörölni egy forró serpenyővel, ennyire mélyen gonosz figurát ritkán olvasni. Simmons olykor cselesen úgy tesz, mintha megmutatná Hickey emberi oldalát, hogy aztán rájöjjünk, mindez csak színjáték volt, Hickey pontosan az a rohadék, akinek elejétől fogja hittük.

Crozier mindvégig nagyon izgalmas karakter, néhány nem várt réteg is lapul a kapitány vastag ruhái alatt, amik nem csak a hidegtől, de a csalódástól is próbálják megóvni. Küzd a saját démonaival, miközben olyan felelősségek szakadnak a nyakába, amiket soha nem kívánt magának. Sarkát megvetve, tekintetét felszegve kell megy előre, hogy széles háta mögött elférjen minden megmentésre, iránymutatásra szoruló lélek.
Rengeteg karaktert tudnék említeni, akik közel kerültek hozzám. A teljesség igénye nélkül: Irving, Blanky, Peglar, Bridgens és természetesen a jó dr Goodsir. Jelenlétük a hajón és azon túl is otthonosabbá tette számomra a Terror történetét. Ha pedig kötődünk, akkor mély sebeket tudnak ütni rajtunk, Simmons ezt gyönyörűen ki is használta.

És hogy mi is tulajdonképpen a Terror? Egy izgalmas történelmi kalandregény, amit átsző a misztikus eszkimó mitológia világa. Ez tulajdonképpen jól is állt neki, egészen a végéig, ahol én szívem szerint egyszerűen csak lecsípném az utolsó ötvent oldalt. Azokra való tekintettel, akik még nem olvasták, nem is szeretnék többet mondani erről, csak, hogy nekem egyszerűen ez már sok volt és nem is láttam a létjogosultságát. Enélkül a szál nélkül is képes lett volna teljes egész lenni, sőt. Még nagyobbat is ütött volna, mint így.

Simmons tagadhatatlanul jól ír, miután elkapott a történet sodrása, nem eresztett és csak úgy pörgettem az oldalakat egymás után. Izgalmasak voltak a karaktereket közelebb hozó visszatekintések, ahogy néha megmelegedhettünk a múlt tüzénél. A szereplők előtt abszolút le a kalappal, jól kidolgozottak, szerethetők és gyűlölhetők, vannak köztük kellően árnyaltak (a legtöbb ilyen) és kissé egysíkúbbak. Simmons engem meggyőzött arról, hogy olvassak majd tőle még a jövőben is, abban pedig csak bizakodni tudok, hogy a legközelebb kezem ügyébe akadó könyvében nem szaladt el vele ennyire a ló.

Az Agave Könyvel oldalán belelapozhatsz a könyvbe.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---