Az éjféli égbolt különlegessége az egyszerűségben rejlik

Az éjféli égbolt Lily Brooks-Dalton első science fiction regénye, mely George Clooney vezényletével és főszereplésével felkerült a Netflix kínálatába. Ennek apropóján jelenhetett meg, a tudományos fantasztikus műveket rendszeresen szállító Agave Könyvek gondozásában filmes védőborítóval ez a rendkívül finom ívű, mély mondanivalóval rendelkező regény.

Nagyon szeretem a soft/társadalmi sci-fit. Könnyen emészthető alműfaj, azok számára is érthető és élvezetes lehet, akik egyébként idegenkednek a tudományos fantasztikum zsánerétől. A fókusz nem a technikai vívmányokon vagy úgy általában véve nem a természettudományokon van, a soft sci-fi az embert helyezi előtérbe. Olyan zseniális szerzők a képviselői, mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Frank Herbert vagy akár a számomra alfa és omega, Isaac Asimov, bár nála nem válnak el élesen a határok, a hard és a soft sci-fi mezsgyéjén mozog.

Fülszöveg:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét

---

“A vevők az űr összes dünnyögését közvetítették mindenhonnan, több millió fényévre lévő égitestektől is – csak a Föld nem üzent semmit.”

---

Az éjféli égbolt nagyon igényesen, szépen megírt mű, ütős központi témával, ami nem más, mint a csend és az elszigetelődés. Az esemény két szálon fut: olvashatjuk a sarkkörön dolgozó zseni, Augustine és egy titokzatos kislány magányos küzdelmét az életbenmaradásért és egy, a Földre visszatérőben lévő űrhajó legénységének, azon belül is legfőképp Sallynek a mindennapjait. Mindkét embercsoport elszigetelt, klausztrofób helyzetben van, amihez extra feszültségként járul a már említett süket csend. Augustine mozdulatlanságra van ítélve; öreg, nehézkes csontjai a sarkkörön tartják (bár amikor lett volna lehetősége kijutni, akkor nem akart), Sully pedig az űrhajóba zárva kutat az élet legcsekélyebb jele után az univerzum hangjaira figyelve. A Föld egésze azonban látszólag végleges hallgatásba merül, minden rádiókapcsolat döglött, a szereplők teljes bizonytalanságban próbálják megőrizni elméjük és lelkük épségét, miközben semmit sem tudnak arról, vajon mi történhetett az emberiséggel.

Ahogy haladunk előre a történetben szép lassan világossá válik, hogy valójában nem is ez a fő kérdés. Lily Brooks-Dalton nem annak kíván a mélyére ásni, hogy milyen külső vagy belső hatás következtében némult el a bolygó. Azt nem állítom, hogy senkit nem érdekelne, de mégsem ez a lényeg. Mert ami ezeken a lapokon igazán számít, az a múlt és annak konok megváltoztathatatlansága. A mi lett volna ha? Mi lett volna, ha jobb ember vagyok? Mi lett volna, ha nem engedem el a szerelmet? Mi lett volna, ha több időt töltök vele? Mi lett volna, ha a karrier helyett az emberi kapcsolatok lettek volna fontosak?

Megannyi: mi lett volna ha? Érdekes, hogy milyen sokat és milyen lélekölően lehet ezen gondolkozni, egészen addig, amíg belekerülünk egy olyan spirálba, ami már elménk megbomlásával fenyeget. Hiszen a múlt elmúlt, akkori tetteink visszavonhatatlanul kifejtették hatásukat a jelenre. Az éjféli égbolt lapjain még súlyosabban koppannak ezek a kérdések, hiszen nem tudni, maradt-e még bármi az emberiségből, maradt-e még bármi, amit a múlt hibáiból tanulva, helyre lehet hozni, vagy minden elveszett?

---

“Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg valójában: azt, hogy minden véget ér… kivéve a halált és az időt.”

---

Az éjféli égbolt különlegessége az egyszerűségében rejlik. Atomjaira bontott érzelmek: megbánás és új remény, élet és halál. Döcögős kezdés után elmerültem ebben a kötetben és szívem szerint még egyszer ennyit is olvastam volna belőle. Lily Brooks-Dalton remekül ért a hangulatkeltéshez, az ember könnyen azonosul a szereplőkkel, akik – érthető módon – tűréshatáruk legszéléig mennek el, sokszor még azon is túl. A történet lezárása sokaknak lehet bosszantó, én szeretem, ha maradnak megválaszolatlan kérdések, nálam ez még belefért. Sőt, ha jobban belegondolok adott egy olyan feszültséget, ami miatt még hetekig velem maradt Augustine és Sully.

A jelenlegi vírushelyzetben (istenem de utálom már ezt a kifejezést) minden könyv, ami az emberi közösségekből való ilyen-olyan kirekesztettség témájával foglalkozik, a szokásosnál is mélyebben érint. Hiszen hiányoznak a családtagok, a barátok, a haverok és néha még az az idegesítő munkatárs is, aki két hangerővel mindig hangosabban beszél a kelleténél. Az emberi interakció hiánya felőröli az idegeinket, de Az éjféli égboltot olvasva arra gondoltam, hogy mi legalább tudjuk, hogy még várnak ránk a lakásunk falain kívül, még van hova hazamenni, van kit felhívni, van kire várni.
Becsüljük meg ezt az érzést!

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak! Ha a fenti ajánló alapján még sikerült eldönteni, hogy érdekel-e a történet, akkor lapozz bele a kiadó oldalán!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---