Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Két éve nagyon felkapott volt Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című korleíró, öt blokkból álló regénye, ami még a Libri közönségdíját is bezsebelte. Én meg csak halogattam, miközben olvastam róla a jobbnál jobb kritikákat, ajánlókat. Mégsem vitt rá a lélek, hogy egyáltalán belelapozzak a könyvesboltban, csak a vállamat vonogattam: majd.

Vannak olyan könyvek, amik a körülöttük kialakult hype (felhajtás) hatására, nem hogy a könyvespolcomra lopnák magukat, hanem nagy ívben kerülöm őket, és csak odázom meg odázom az olvasásukat. Aztán van, hogy fogom a fejem, hogy basszus, ezt már sokkal hamarabb olvashattam volna és van, hogy cinikusan ingatom a fejem, hogy: na, hát ezért volt ez a nagy hűhő? Így hát két évvel Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem megjelenése után végül én is felültem a hype-vonatra. Lássuk, hogy a végállomáson szálltam-e le, vagy már félúton behúztam a kéziféket!
A cikkben helyenként cselekményleírás található, kérlek ennek tudatában olvasd!

Fülszöveg:

Krusovszky Dénes nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Első regénye generációkon és országhatárokon átívelő történet.
1990-ben Iowa City határában egy férfi halálos autóbalesetet szenved. 2013-ban egy fiatalember egy veszekedés utáni hajnalon hirtelen felindulásból elindul Budapestről kamaszkora kisvárosa felé. 1986-ban egy tüdőbénult beteg és ápolója egy vidéki szanatóriumban magnóra veszi a férfi vallomását gyerekkora sorsdöntő pillanatáról. 1956. október 26-án egy kisváros forradalmi tüntetése váratlanul pogromba fordul. 2013 nyarán egy lakodalmi éjszaka különös fordulatot vesz, 2017-ben pedig a mozaikkockák mintha összeállni látszanának, még ha a kép, amit kiadnak, nem is feltétlenül az, amire szemlélői számítanak.
Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni?

---

“Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”

---

Most, ahogy a könyvborítóról kerestem képet jöttem rá, hogy mit is ábrázol a jókora betűk mögött megbújó fotó. Vagyis inkább most tudatosodott bennem, mert mindig védőborító nélkül olvasom a könyveket, azon kicsavart logika alapján, hogy még a végén koszos lesz, elszakad, meggyűrődik. Így viszont a tényleges könyv simán sérülhet. Ne keressétek benne a logikát, vagy ha mégis, szóljatok, ha megtaláltátok! Annyira megszoktam ezt az egyszerűségében gyönyörű türkiz borítót, hogy egészen elfeledkeztem az tényleges képről, ami a könyvvel való első találkozásomkor fogadott. Pedig jó ránézni, a központi témát beletolja az arcunkba, és egyébként is, milyen gyakran lát manapság az ember magnókazettát?

Olvasás közben egy különös, párhuzamos univerzumban éreztem magam; a történések egy kicsavart, inverz valóságában, ahol a főszereplő Pestről vonatozik Debrecenbe, miközben én épp az ellenkező útvonalon haladok. Olvasom, ahogy Lente Bálint beugrik a debreceni Nagyállomás melletti Petőfi presszóba, miközben a távolban már halványan felsejlik a Mátra körvonala, ahogy egyre közeledek a főváros felé. Ő a Nyíl utcán, a Füredin, meg a Jerikón jár, én pedig Pest egy felkapottabb kávézójában szürcsölöm a tejeskávémat. Az ismerős helyek, az utcák, ahol tucatszor sétáltam már természetellenes nosztalgiával töltenek el, hiszen most is Debrecenben élek, akkor járok arra, amikor akarok. Mindemellett a történet másik színtere Hajdúvágás (amit én automatikusan és következetesen Hajdúnánásra fordítottam) és környéke sem teljesen ismeretlen számomra, hiszen néhány hetenként arra visz az utunk.

Az öt blokk öt idősíkján mozgó főszereplőink, egy és ugyanazon fából lettek hasítva. Zavarba ejtő a körülöttük rezgő, őket mintegy erőtérként körbevevő hasonlóság. Mondhatnám azt, hogy a karakterek egydimenziósak, én mégis szívesebben sütöm rájuk a transzgenerációs minták bélyegét.

Lente Bálint nyugtalansága, útkeresésének fóliája egy az egyben rácsúsztatható a nagybátyja tragikus életére.

Hiszek abban, hogy sok minden belénk van kódolva elődeink életútjából, amiket vagy sikerül felismerni és felgöngyölíteni életünk során, vagy nem, de attól még makacsul ott vannak, mint a kimoshatatlan pörköltszaft a fehér terítőn a vasárnapi ebéd után.

Tucatnyi olyan problémát vonultat fel a könyv, amivel a mai húszas-harmincas korosztály küzd, így a velük való azonosulás csupán másodpercek kérdése. Példának okáért remekül írja le a társas kapcsolatokból való kiszakadást. Legyen szó akár egy családi kötelékről, amit eltépni mai napig szégyennek számít. Vagy egy olyan párkapcsolatból való kilépésről, ami a külső szemlélők számára megfelelően működőképesnek tűnik, ezért mindenki tágra nyílt szemekkel, kezeit összecsapva csodálkozik, amikor látszólag egyik pillanatról a másikra különköltözik az “álompár“.

---

“Nagyanyám kemény kézzel fogott bennünket. Nevelési elveit aszerint rendezte el, amit a világról gondolt… Nem kedveskedett sokat, és igyekezett a fejünkbe verni, hogy az élet se fog. Ebben pedig végül is tökéletesen igaza lett…”

---

Olyan kérdéseket feszeget, mint, hogy: mit tehetünk, ha az apánk, aki soha, semmit nem tett értünk, érzelmileg elérhetetlen volt és csapot papot otthagyva lelépett egy nővel az ország másik végébe, segítségre szorul? Belefér-e az értékrendünkbe az, hogy egyszerűen nemet mondjunk? Közelebb hozhat-e végső soron egy olyan családi tragédia, ami hatással van az életünkre, de amiről nem illik beszélni?

Tipikus hangulatregény, ahol nem kell bődületes cselekményre számítani, a fordulatok egy része sejthető, mégis a fentiek miatt kötődtem hozzá. A bulik, amik nosztalgiára építkeznek és egy olyan énünket hozzák vissza, aki több, mint tíz éve nem létezik, megkapóan valódiak voltak. Főszereplőnk, Lente Bálint úgy jár kel a világban, hogy csak azt látja belőle, ami az ő életébe beilleszthető, minden más lepattan róla, saját eltorzított valóságában él. De végső soron nem ezt tesszük mindannyian?

A magunk igazságát látjuk, a magunk komfortos buborékjában élünk, egészen addig, amíg valaki vagy valami ki nem pukkasztja azt, az így keletkezett résen át pedig beszivárog mások igazsága is.

Amit Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem nyújt, az nehezen elmagyarázható, sokkal inkább érezhető. Annyira mai, hogy szinte arcul csap a valóság. Olykor már a polgárpukkasztás határait súroló jeleneteivel, naturalista ábrázolásmódjával befészkeli magát a fejedbe. Az egész könyvet remek olvasmánynak tartom, de a zenitjét egyértelműen a középső fejezetben (Dzsinn) éri el, ahol többször is elszorult a torkom olvasás közben. A vastüdős beteg, Aszalós gyermekkori emlékei megrendítőek, és egy olyan korba visznek el bennünket, amit a feledés sűrű fátylával szokás takargatni.

Egyre több magyar írót olvasok, és imádom felfedezni, mennyi értékes kortárs szerzőnk van. Valahogy így voltam Krusovszkyval is, egyszerűen jól esett olvasni, a szavak gyors egymásutánban gördültek, mondanivalója elgondolkodtatott. Hasonlóan erős hangulata volt, bár talán nem annyira, mint amikor néhány hónapja F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregényét olvastam, de nagyon szerettem a hasonlóan generációkon átívelő Szív utcát is. Az biztos, hogy ezt a kötetet elismerő bólogatással tettem fel a polcra az utolsó oldal után abban bízva, hogy Krusovszky nem áll meg egy regénynél.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---