Ki mondja meg, nekem való-e Fekete István?

Vuk, Csí, Lutra, Kele, Tüskevár, Téli berek. Végeérhetetlen tájleírások, unalom, kínlódás, sokezer oldal. Mindezek és még jóval több negatív élmény ugrik be Fekete István neve hallatán. De tényleg le kell őt írni, ha nem tetszett kötelező olvasmányként? Tényleg nem közvetít értéket, csak azért, mert örökmozgó gyerekként képtelen voltam 20-30 oldalnál többet olvasni az írásai közül? A nagy fenéket!

Nyilván nem végeérhetetlenek azok a bizonyos tájleírások, nem unalmasak a könyvek, és az, hogy sokezer oldal lenne egy-egy regénye, hát igen, az még gyerekként is igencsak túlzás, meglódult fantáziám szüleménye. Az viszont tény, hogy a Tüskevár – ami valószínűleg mai napig kötelező olvasmányként rettenti el a srácokat az olvasástól – igazi mumusként csüngött a fejem fölött, és többet agyaltam azon, hogy a fenébe lehet kitölteni egy olvasónaplót könyv elolvasása nélkül, mint amennyi időbe az olvasás telt volna.

Néhány éve kitaláltam, hogy jó lenne újraolvasni az általános és középiskolai kötelezőket, főként azokra a könyvekre, írókra fókuszáltan, akikat ki nem állhattam. Így került sorra Jókai két regénye (A kőszívű ember fiai és Az arany ember), Móricz (A betyár, Sárarany), de említhetném akár Gárdonyit is, akinek annyira utáltam az Egri csillagokját, hogy az már szinte gyalázat. És hát Fekete István. Bőven sokáig váratott magára, hogy megpróbálkozzak vele is. Ráadásul az is enyhe kifejezés, hogy keveset tudtam a szerzőről, mert az a kevés inkább: a semmi.

---

“Matulát éreztem maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága.”

(Fekete István: Tüskevár)

---

Az életrajzába beleásva magam egy igen egyenes derekú, aktuális rendszer által megtépázott férfi állt előttem, aki hihetetlen természetszeretetével és ismeretével olyan könyveket írt, amiből bőven pakolhatunk egyre dudorodó tarisznyánkba útravalónak. Lehet, hogy erős ezt a következtetést két olvasott könyve alapján levonni, mégis úgy érzem, hogy dolgunk van egymással, nem véletlen, hogy jópár könyve landolt a polcomon az elmúlt időszakban.

Töredelmesen bevallom, hgoy nagyon sokáig nem tudtam, hogy az “állatos” könyvein kívül más típusú történetek is találhatóak az életművében, még a Zsellérek sem jutott át a szűrőmön, amit azóta nagy erőkkel keresek minden antikváriumban, de még nem sikerült a nyomára bukkannom. Pedig az egyik legfontosabb írása, amiben keményen kritizálja a vörösterror időszakát. Nem véletlen, hogy brutálisan megverték érte, fél szemére meg is vakult. Ezután fordult az addig is teljes szívével szeretett és tisztelt természet felé, és jelentek meg sorra a sok helyen ifjúságinak titulált regényei: a Hú, a Bogáncs, vagy éppen a Lutra.

A Műfajszédelgő Könyvklub júniusi olvasmánya volt a Tüskevár. Félve, sőt erőteljes szkepticizmussal nyitottam ki az egykori rettegett kötelezőt, csak hogy pár perccel később hümmögve bólogathassak és értetlenül rázhassam a fejem felváltva. Mert ki mondja meg, hogy nekem való-e Fekete István? Hát ő maga. Minden egyes sorral bizonyította, hogy a berek és az emberi lélek igazi ismerője, aki átéléssel és tapinthatóssággal ír. Helyenként érezni véltem a közelgő vihar semmivel össze nem téveszthető fémes illatát, a kutyabundát az ujjaim alatt, vagy éppen egy bölcs öreg irányító kezében lengő pipa sűrű, erős füstjét.

Hasonlót utoljára Gárdonyinál éreztem klasszikus íróink közül. Annyira hozzám szólt, hogy nem is volt kérdés, decemberi közös olvasmánynak jöhet a Téli berek.

Második menet.

Csing-csing.

Nálam senki sem volt meglepettebb, amikor azt éreztem, hogy ha lehet, a Téli berek még erősebb szöveg, mint a Tüskevár, még jobban érezzük a természet kegyetlen szépségét és rendjét. A tápláléklánc logikusan véres egymásra épülését, egy öregember magányát, vagy a fiatal szívek első szerelmes dobbanásait. A Tüskevár második része kőkemény iskola úgy Tutajos és Bütyök számára, mint nekünk olvasóknak. Ami nyáron álmos szúnyogcsapkodás, az télen élet és halál kérdése a fogvacogtató hidegben.

---

“Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, melyet nem kiált el senki.

(Fekete István: Téli berek)

---

De annyit emlegettem már , hogy milyen szépen ír, hogy egész elsiklottam afelett, hogy mennyire remek és kedves humora van. A karakterek olyan beszólásokat sütnek el helyenként, hogy kis híján lefordultam a kanapéról a nevetéstől, pedig ez tipikusan olyan dolog, amit soha nem gondoltam volna róla. István bácsi és Matula a maguk módján a legszórakoztatóbb karakterek között kell helyet kapjanak. Ugyanakkor kőkemény nevelési módszereikkel semmi perc alatt és egyetlen hangos szó nélkül képesek helyrerakni a két nyegle kamaszt.

A veretes nyelvezetet meghagyom Fekete Istvánnak, és csak annyit mondhatok, hogy engem bizony Pista bátyám megvett kilóra. Kicsit tobzódok, hogy vajon egy állatos könyvével menjek-e tovább az életműben, vagy próbáljak rá például az életrajzi regényére, a Ballagó időre. Annyi biztos, hogy a polcon bőven van miből válogatni. És még ha nem is növi ki magát egy második Gárdonyi-projektnek, akkor is érzem, hogy fontos íróra találtam. Ráadásul értékes leckét is kaptam (nem ez az első alkalom) abból, hogy: az előítélet ejj de randa egy dolog.

Mert könnyen lehet, hogy egy adott élethelyzetben egy adott író egy adott könyve nem ad semmi pluszt olvasáskor, untat, urambocsá’ a sarokba dobnánk, amiért kár volt erre pazarolni a drága papírt és a tintát. De előfordulhat, hogy évek múltán előkotorjuk abból a bizonyos sarokból szegény odavágott könyvet, leporolgatjuk, felütjük és egyszerűen csak elveszünk benne, megszólít és magához ölel. Ezek pedig a legcsodásabb olvasási élmények közé tartoznak.

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, Youtube-on vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---