Winie Langton
Könyvértékelések

Viszlát Winie és kössz a sztorikat!

Vegyünk egy adag pofátlanul makacs főhősnőt, egy mokkáskanál humort – hopp megszaladt, mindegy jó ez így is -, egy csipetnyi kalandot, két marék tolvajtárgyat, két jól szituált fiatalembert, egy teljesen őrült famíliát és bumm kész is a Winie Langton sorozat. Bejefező kötete, a Mint az óramű keserédes búcsú, de vajon örökre?

Két éve botlottam bele valahogy Vivien Holloway, azaz Sasvári Vivien steampunk sorozatába, ami könnyed stílusával, érdekes világépítésével, humorával és a Langton családot körüllengő bájjal teljesen levett a lábamról. A hétkötetes (plusz egy kis novella) sorozat októberben kapta meg a várva-várt lezáró részt.

Vivien Holloway: Mint ​az óramű

Könyv: Vivien Holloway: Mint ​az óramű
Sorozat: Winie Langton történetek 7.
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Első megjelenés: 2020. október 21.
Olvasott példány megjelenési ideje: 2020
Oldalszám: 270
Műfaj: steampunk
Olvasási idő: 2 nap

Fülszöveg:

„– ​Woolf Langton senkivel sem törődik, aki nem a drágalátos családjához tartozik, higgyen nekem – a szavaiból csak úgy csöpögött a méreg. – Winie talán megpróbálkozik vele egyedül, de kudarcot fog vallani.
– Nem lennék ebben olyan biztos.
– A közhiedelemmel ellentétben Winie Langton csak egy lány. Nem mindenható, és nem is érinthetetlen. Nekem elhiheti.”

Lehet, hogy nem mindenható, vagy érinthetetlen, azonban meglehetősen dühös.
Bár a lakása leégett, és mindene a tűz martalékává vált, nincs ideje emiatt siránkozni. Harryt elrabolták, Winie pedig mindent felforgat annak érdekében, hogy megtalálja. Szembemegy a családja akaratával, és még Ezra Cassidyvel is egyezséget köt, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ennek súlyosan meg fogja fizetni az árát.
Harry talán még sosem volt ekkora bajban. A medálja és a szerencséje nélkül csak az évek alatt rutinná vált túlélési képességeire, és Winie-re számíthat, de lassan kezd kifutni az időből.
Will tudomást szerez arról, hogy az édesanyja életben van, bár már koránt sem ugyanaz az ember, akire gyerekkorából emlékszik. Cornelia hűvös, távolságtartó, és a végletekig manipulatív…
Woolf Langton eközben felfedezi, hogy a Mesterkulcsot ellopták, és nem telik sok időbe, hogy újabb tolvajtárgyaknak vesszen nyoma, az áruló pedig talán közelebb van, mint hinnék.

A Winie Langton történetek befejező része!


“– Az utolsóban lesz – dohogta. – Biztos vagyok benne.
– Akkor menj el az utolsóig, és nézd meg – indítványoztam, de csak felhorkant.
– Épp ez a lényeg. Ha odamegyek, hogy megnézzem, nem lesz ott.
– Igen – nyögtem, miközben felfeszítettem egy újabb fémajtót, mely magas hangú nyikorgással engedett. – Direkt változtatja a helyét, hogy veled kibabráljon.”


A Mint az óramű megjáratott. Kétszer voltam könyvesboltban, mire sikerült rátennem a mancsom, bár a második alkalommal sem ment minden úgy, mint a karikacsapás. Konkrétan a bolt fél személyzete a könyvet kereste, mire sikerült kideríteni, hova pakolták el, hogy aztán gyorsan jobban szem elé is rakják (na, azért!) vigyázó szemeim alatt. A lényeg a lényeg, nem vártam sokáig az olvasással, csak épp addig, amíg az előző köteteken újra átrágtam magam. Voltak homályos részek és mivel egyik kötet sem egy Háború és béke, az újraolvasás tűnt a legjobb megoldásnak.

A Winie történetek ifjúsági kisregények, így egyáltalán nem vártam tőlük olyan komplexitást, olyan kikezdhetetlen logikai összefüggéseket, mint amiket mondjuk egy hard sci-fiben, például az Eldobható testekben fontosnak és elengedhetetlennek tartok. Ennek a figyelembevételével is azt gondolom, hogy a sorozat első fele erősebb volt, mint a vége, legfőképp az utolsó rész, ami kicsit szétesni látszott. Ehhez hozzájárulhat Harry, a szerelmi háromszög idegesítőbb csücske. Nem megyek bele keserű fejtegetésekbe, hogy miért nem tartom jó ötletnek az ő karakterének megjelenését, mert nem vagyunk egyformák.

Biztos vagyok benne, hogy egy rakat olvasó imádja az ő pimasz, örökösen titkolózó, csibészesen rosszfiús alakját. Hát kérem, én egy ideje kinőttem a rosszfiús időszakomat (vallom, hogy igazán sosem volt ilyen), és nagyon sajnáltam, hogy kissé ingatag alapokon épült fel a Winie-Harry szál, miközben Will kiesett a pikszisből. Ezért is szeretnék sokkal inkább a sorozat egészéről írni, mert én mindvégig Team Will voltam, de Harry megjelenésével borítékolható volt, hogy így vagy úgy, de viszi a nőt.

A Langton család zseniális dinamikája abszolút belopta magát a szívembe. Egy teljesen kaotikus, de egymásra odafigyelő, szeretetteljes légkört teremtett, ahol mindig a család az első. A nagymama karaktere abszolút kedvenc, bár néha magasba szaladt a szemöldököm látnoki képességei kapcsán, még azt sem tartom kizártnak, hogy valamelyik szekrényben, talán épp a teásdoboz mögött, dugdosott egy mindentlátó szemet, de legalábbis egy kristálygömböt. Mindenkiben van valami szerethető, ami ellensúlyozza az idegesítő tulajdonságaikat. Tulajdonképpen olyanok, mint egy nagy olasz család, ahol mindig fő valami a konyhában, az asszony mindig tud miért kiabálni az urával, a gyerekek a csillárról lógnak, egy jókora adag bolognaival együtt, miközben mindenféle gyanús alakok mászkálnak be a lányok ablakain.


“Neki is fontos a betyárbecsület. Akinek a szava nem ér semmit, az maga is értéktelen.”


A steampunk környezet meglepően meglódította a fantáziámat. A megjelenő tolvajtárgyak, a mechanikus farkas, mind-mind olyan eleme volt a történetnek, amik bőven megérdemelnék a több figyelmet is. Az óramű esetében szükséges is lett volna egy kicsit részletesebb kidolgozás, a misztikum, ami körüllengi túl homályos maradt. Viszont imádtam a vagány Winiet, aki mindenhova fel- és bemászott, miközben nem átallt pisztolyt fogni bárkire, aki a családját vagy a barátait fenyegette. Valahogy így képzelném el a steampunkos Dórit is, aki ma már ugyan néha egy sima hátrafordulással is meghúzza a derekát, de talán néhány éve még vállalkozott volna hasonló attrakciókra, mint Winie (ja, persze, max álmaiban).

A badass Winie jelenség sajnos kissé megkopik az utolsó részre, több olyan döntést is hoz, ami karakteridegennek tűnik, mint ahogy logikailag több helyen is elcsúszik a Mint az óramű. Voltak jó pillanatai, olyan jelenetek, amik visszarepítettek a korábbi részek hangulatába, de azt kell mondjam, nálam ez a rész volt a leggyengébb. Ha azonban egyben nézzük a Winie Langton történeteket, elbűvölőnek tartom, ahogy Vivien Holloway képes volt engem harmincasként ugyanúgy a kanapéhoz szögezni és kikapcsolni, mint a fele ennyi idős unokahúgomat. Kikapcsolódós délutánokra remek választás, a teljes sorozat is viszonylag hamar elolvasható köszönhetően az alacsony oldalszámnak és a nagy betűméretnek.

Winie megtanított arra, hogy legyek nyitott az új műfajok irányába. Arra, hogy a humor sosem megy ki a divatból. És arra is, hogy nem fog minden feltétlenül úgy történni, ahogy azt én szeretném, de attól még lehet jó. Winie most már a polcon pihen. Kíváncsi vagyok, hogy találkozunk-e még a jövőben, új kalandok során, vagy a Mint az óramű volt az utolsó állomás.

Viszlát Winie! Egy élmény volt!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu


Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük