Mágikus realizmus vagy valóság A fehér király?

Dragomán György egyike azon kortársaknak, akivel már régóta tartoztam magamnak. Minden könyvesboltos látogatásom során megfogadtam, hogy akkor na, most, igen, pont most érett meg az idő arra, hogy olvassak tőle valamit, majd egy totál más könyvvel sétáltam ki a könyvesboltból, meg a lelkiismeretfurdalás halvány szikrájával. Most viszont végre megérett az idő arra, hogy magamhoz vegyem A fehér király keserű krónikáját.

Manapság már nem elég, ha az író jól ír. Az sem elég, ha kiválóan ír. Egyszerre kell művész legyen, marketinges, piaci kofa, ráadásként nem csupán hasznos, hanem kétségkívül elengedhetetlen, hogy szoros kapcsolatot ápoljon olvasóival. Dragomán György ezen a területen kiválóan teljesít, nagyon aktív Facebook oldalt vezet, ahol nemcsak részlelteket közöl műveiből, de bepillantást kaphatunk a háttérmunkálatokba, illetve feleségével a szintén író, Szabó T. Annával közös életükbe is.

Fülszöveg:

Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat.

---

“(…) és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületről, de méltányolja a bátorságomat, hogy ezt így a szemébe mertem mondani (…)”

---

A fehér király nem könnyű olvasmány. A téma sem épp fáklyásmenet, de a Dragomán által képviselt stílus sem egyszerűsíti le az olvasó dolgát. És tudjátok mit? Szerintem ez teljesen rendben van. Beletelt egy kis időbe, mire megbeszéltem magammal, hogy nem kell versenyt futni a végeláthatatlan, sokszor oldalnál is hosszabb mondatokkal. Megérte lassítani. Kényelmesen, jól megrágva a tizenéves Dzsátá szavait sokkal ütősebb a mondanivaló.

A tizennyolc fejezet laza füzért alkot, nézegetjük egy élet fotóalbumát, meg-megállva a gyermeki szemnek jelentőségteljes pillanatoknál, felidézve azokat a napokat, amikor feltúrták a focipályát, amikor az edző szétverte a focicsapat első kapusát vagy amikor életre kelt egy sakkgép. Az első pillanattól az utolsóig érdekes a perspektíva, a hangsúly eltolódik, minden túlzó, minden elképesztő jelentőséggel bír, vagy épp semmilyennel. Ami egy felnőttnek semmiség, az a diktatúrában élő gyerekeknek katasztrófa, és fordítva.

Egészen az Afrika elbeszélésig el tudtam képzelni, hogy egy eltúlzott, de valós világban mindaz megtörténhet, ami olvasok, az itteni szürreális jelenetek azonban abszolút meggyőztek arról, hogy a valós alapokra épített kötetben nem kell szó szerint venni a történelmi hátteret. Vannak, akik Ceaușescu Romániáját jelölik meg A fehér király színteréül, de érzésem szerint ez a történet sokkal inkább univerzális. Ezért lehet érdekes a világ minden táján, ezért is fordíthatták le több, mint harminc nyelvre. 2016-ban pedig bemutatták az angol-német-svéd-dán-magyar koprodukcióban készült filmváltozatot. (forrás: Wikipedia)

---

“(…) reméli, hogy igazam van, de tudjam meg, hogy a megérzések nem mindig az igazságot mutatjék, hanem sokszor csak azt, amit az ember érezni akar (…)”

---

Belefutottam pár elég erőteljes kritikába a könyvvel kapcsolatban és ugyan ritkán csinálok ilyet, nekiálltam értékeléseket böngészni, pedig még csak valahol az első fejezeteknél jártam. Van amikor úgy érzem, hogy ha tetszik valami, ami másokból erőteljes ellenszenvet vált ki, akkor sekélyes vagyok, elsiklok valami felett, nincs ízlésem és hasonló önostorozások, a sor kvázi végtelen.

Aztán mikor már fél órája szemezgettem, egyszer csak bevillant. Mit számít? Mit számít, ha vannak, akiknek nem tetszik. Azért (is) olvasok, hogy kikapcsolódjak, hogy érzelmeket váltson ki belőlem, hogy együtt lélegezzek a cselekménnyel, hogy átkozódjak, hogy nevessek, hogy tudjam, erre még évekkel később is emlékezni fogok. Ezt az egy kérdést kell feltenni magamnak: éreztem ezeket? És mivel habozás nélkül vágtam rá, hogy: naná! Nem volt több kétely bennem. Ha tetszik, hát tetszik. Vállalom.

Dragomán György határozottan kellemes csalódás volt, elbeszélési stílusát, maratoni mondatait kimondottan élveztem. A mondanivalója erős, feltár egy olyan kaput, amin fájdalmas belépni: családon belüli erőszak, alkoholizmus, kilátástalanság, vérre menő verekedések a szomszéd utcai srácokkal, kőkemény kitaszítottság. Dzsátá és édesanyja mindentől erősebb volt. Az édesanyát muszáj kiemelnem, mert fantasztikusan megrajzolt karakter, torokszorító pillanatokkal, levegőbe öklözésekkel, helyenként nagy anyázásokkal, mert ez egy ilyen könyv, hol torokszorító, hol átkozódós. A befejezés pedig épp olyan, amit elvártam, felér egy erőteljes gyomorbavágással, ami után mazochista módon csak arra tudtam gondolni: még!

Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra 

---

A kiemelt kép forrása: Fortepan / Lencse Zoltán

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: info@csakegypercre.hu

---